Salzburgerin nyaral

Csodás Salzburg összes vize, türkizkék és istenien hideg. Pont olyan, mint az Adria, csak nincs akkora hulláma. Pont olyan hideg, mint az Adria és pont olyan türkizkék. Imádom. Nem tudok betelni vele. A türkizkék amúgy is gyógyító. Kérdezd csak meg a tengerparti népeket. Csak leülni és hallgatni a hullámokat nézni az állandóan változó türkiz habokat. Ez most megadatott nekem itt a messzi Salzburgban. Minden víz, folyó, patak, ér ilyen. Csobognak és ragyognak, gyógyítják a lelket. Megfoghatatlan a szín maga, igazán csak visszaverődés miatt látszódik. Mindegy is, imádom. Megszoktam és szeretem. Nálam mindig kell legyen egy kis türkizkék. Pont olyan friss, mint én.

Természetesen, ez nem az Adria. Csak, pont olyan hűs és türkizkék. S igen, megszoktam. Persze vágyok oda, hogy ne vágynék. De most ezt dobta a gép. Idén otthon nyaralok. Ez is milyen furcsa. Majdnem 1000 km-re az otthonomtól egy másik országban, egy másik városban, egy másik nyelven és mégis az otthonomként érezve. Szeretek itt. Együtt lélegzek a többi Salzburgerinnel. Szóba elegyednek velem. És beszélgetek. Együtt jógázunk a parkban, reggelente sétálunk, együtt edzünk, együtt sírunk- és együtt nevetünk. S persze a hegyek, melyek körbeölelnek. Mindenütt és mindenhol. A strand mellett is mindig a Festung látható. Mindenhonnan.

Holiday, avagy egy salzburgi lány nyaralása

Egy máltai nyaralás képével indítok. Vérzik a szívem, bár igazán az Adriáért rajongok, gyermeki örömmel. Minden augusztus 20-át azért vártam, mert többnyire akkor indultunk. Öten, majd négyen, aztán csak hárman. Aztán újra négyen.Szeretem az augusztust, a szülinapom miatt persze én ilyenkor húzom meg az adatokat. Számok, teljesítmények, eredmények.Mi teljesült, mi maradt meg továbbálmodni való vágyaknak. A csodás nyaralások mélyen beégtek az emlékeimbe. A kis családunk mindig imádta a tengert, ami egyértelműen az Adria volt és lesz. Persze egy kis Málta is volt, de sajnos nem elég hideg, kivéve májusban. Augusztus azért is szép mindig nálunk, mivel ilyenkor nyaraltunk, vagy szeptemberben. Idén kimarad.

Nyelvet és országot váltottam. Ez az ára. Kicsit szomorú vagyok, de egyben boldog is, mivel megszabadultam az eszement országomból. Igen, viktorics elvtárs, az én országom. Ne feledd. Sajnos, nekem nincs még egy ötven évem, hogy kísérletezz az életemmel és ahogy a nagyapámat, apámat tönkretette a kib×szott rendszered, engem nem fog. Ne nézz hülyén, mert ennél idiótább már nem leszel. Azt hiszem. Bár az élet mindig rácáfol. Mindegy is, már nem baszakodhatsz. Így végre nyugalmam van. Igaz, idén nem nyaralok. Pedig nem iszom, nem dohányzom. De most így jó. Lejárok a Leopoldskon Freibadba minden délután. Pont olyan hideg, mint az Adria. Salzburg, pont olyan forró, mint Horvátország nyáron. Ki gondolta volna? Azt hittem, itt csak méteres hó és hideg van. De tévedtem.Csodás a klímája, kedvesek a polgárai. S most már én is egy vagyok közülük. Egy salzburgerin. Szeretek itt. Nemcsak a klíma. Képzeld viktorics, minden működik, mert ami jó, azt nem rontják el. Minden ki van találva, nem kell újrafeltalálni, sógorokkal közbeszereztetni. Persze, nem mondom, hogy minden tökéletes. Mert az vibráló negyvenfokos meleg itt nem olyan, mint a Tisza parton, otthon, de meg tudok evvel barátkozni. Amúgy is flexibilis és mobilis vagyok. Mert ilyenné kellett válnom. S egyébként is képzett krízismenedzserként a változásokat menedzselem és szeretem. Hiszen az élet egy állandó változás, nincsenek fixpontok. Ez a jó végszó.

Eis, eis Baby

Kellemes kiránduláson voltunk, drágáim Werfenben. Egyszerűen csak vonattal. Épp azon morfondíroztam, hogy innen még kicsit messzebb van a jégbarlang, mikor megláttuk az állomáson álló EisReiseWelt feliratú kisbuszt. Majdnem merőleges úton kapaszkodott föl a jármű, egész izgalmas volt. S amikor már azt hittük, hogy fönt vagyunk, akkor értünk el a bejárathoz, a fizető kapuhoz. S utána jött még az izgalom. Egészen fönt a magasban volt a cablecar megállója, ahonnan még szintén elég sokat kell menni. A vasúttól a jégbarlang bejáratáig 1000 métert emelkedtünk. Na jó ebből a cablecar 500 métert teljesített. Gyönyörű csipkés gerincek között lihegtünk, pedig még a java váratott magára. Oldalt megnéztük a gyalogos kijelölt turistautat, amely olyan keskeny volt, hogy szerintem nem fért el egy ember. Viszont kötél van végig, amihez oda kell bilincselni magunkat. Kissé durva. Mindenfelé szakadék.

Fönt a barlang bejáratánál megpihenve beöltöztünk és befaltuk a Crobaqban vett isteni francia fánkot. A cukortól fölpörögve vágtunk neki az 1400 lépcsőnek, amit persze addig nem tudtunk. Én kaptam egy karbidlámpát és fényhozóvá léptem elő. 4 Celsius fok volt bent és mindenütt azúrkék jégcsodák. Persze, se videózni se fényképezni nem lehet bent, amit általában a többség betartott. A csodás 4000 éves jégfolyóból kitüremkedő szobrokat magnéziummal megvilágítva egy fantasztikus utazásnak lettünk részesei. Az idegenvezető rendkívül ügyesen tartotta fenn az érdeklődést, sok érdekességet mutatott.Annyira jó volt lenn a levegő, hogy szinte fellélegzett a tüdőnk. Harapni lehetett a levegőt, az jutott eszünkbe, amikor régen, még a múlt évezredben voltunk az Anna-barlangban, Melikével vissza kellett menni, annyira jó volt a levegő ott. SAlzburg egyik legnagyobb turista látványosságát néztük meg. Leérve a cablecarral a középállomásra, a menedékházban ettünk egy jót. Egészen kiváló a paradicsomlevesük és a bécsi szelet, természetesen helyi Stiegl-t ittunk hozzá. Annyira elfáradtunk, hogy csak hazaérve bedőltünk az ágyba egy kiadós fürdő után. S megállapítottuk, hogy mennyire hiányzik a túrázás mindkettőnknek.